Sorozatunkban betekintést nyerhettünk már a borzongató némafilmek világába, megismerhettünk háborús örökzöldeket és hollywoodi filmeket. Kötelező filmeket viszont találhatunk a világ minden szegletében. Ebben a cikkben hazautazunk és a legfinomabb magyarok közül válogatunk. Lássunk néhány példát a magyar filmtörténet nagyjai közül, Kelecsényi László tanár úr kötelező listájáról.
- Táncosok az Alföldön – Szegénylegények (Jancsó Miklós, 1965)
A Jancsó Miklós rendezte Szegénylegények több magyar és külföldi díjat is elnyert. Már 1968-ban beválasztották a Budapesti tizenkettő közé, és 2000-ben az Új budapesti tizenkettő első helyezettje lett, tehát abban biztosak lehetünk, hogy a Szegénylegények a magyar filmtörténet egyik legkiemelkedőbb alkotása. A történet az 1867-es kiegyezés után játszódik, tehát történelmi film, de abban a pillanatban, amint belehelyezzük a korba, amelyben készült, igen erőteljes másodlagos jelentést is tulajdonítanunk kell neki.
A rendkívül hosszú beállítások, a kézi kamerával készült felvételek és az aprólékos koreográfiák az alföldi tájon mélyen beisszák magukat az ember fejébe. Ha egyszer már látta valaki, valószínűleg sosem fogja elfelejteni.
- Valóság vagy film – Fotográfia (Zolnay Pál, 1972)
A Fotográfia izgalmas határokat feszeget, ügyesen játszik valahol a játékfilm és dokumentumfilm között. Filmkészítés szempontjából is különleges, hiszen hagyományos forgatókönyv nélkül készült, ugyanakkor nem csak emiatt kiemelkedő. Témája szociológiai kérdésekre is választ keres. A ZSKF-en nem is egy alkalommal találkozhatunk ezzel az alkotással. Nem csak Kelecsényi tanár úr listáján szerepel kötelezőként, hanem Tóth László tanár úr is vetítette szociológia előadásán.
Zolnay eredetileg egy falusi vándorfotós rendkívül jövedelmező munkájáról forgatott filmet (Fotográfia című negyedórás dokumentumfilm), amelynek központi kérdése az volt, hogy milyen hamis önképe van az embereknek (retusált fotók). Az azonos című nagyjátékfilm, melynek először A retusőr címet adták, is ezt a témát boncolgatja, de az önmagukat szebbnek, fiatalabbnak látni kívánó emberek rászedettségénél sokkal tovább jutott, ahogy feltárja a vidék emberének sorstragédiáját. Mindezt olyan feszült dramaturgiával teszi, amit még a legizgalmasabb krimik is megirigyelhetnének.
- Maszek – Falfúró (Szomjas György, 1985)
Az 1985-ben készült panel-szatíra nem azért jelentős alkotás, mert rengeteg díjat nyert. Nem nyert díjakat, mégis kötelező. Értéke pedig nem csak abban rejlik, hogy szatíra lévén humoros, szórakoztató. Sokkal inkább fontos, hogy ízig-vérig maga a nyolcvanas évek. Nekem a gyerekkoromat idézi, visszarepít az időben. Annak, aki meg akkor még nem élt, de azóta fiatal felnőtté vált, úgy gondolom, szintén egy kis időkapszula, amely a maga módján talán hitelesebben is mutatja be a kort, amelyben készült, mint bármely dokumentumfilm.
Jó viszontlátni a filmvásznon a fapados villamost, öröm megint köszönteni anyu válltöméses, műszálas blúzát. Még a skodánkat is örömmel látom, pedig mennyire örültem, amikor lecserélhettük végre egy mazdára. A sűrű bundás női alfélen már csak szemérmesen kuncogok. A főszereplő, Bán János pedig, a maga esetlen bájával veszi le a nézőt (és a nőket) a lábáról, és fúrja végig a lakótelepet vadiúj vállalkozásként – maszekolva. Persze leginkább nőknél fúr... Ezek a dolgok lassan valóban nyom nélkül tűnnek el életünkből, de azért van, ami megmarad. A panelházak hogy mást ne mondjak.
Ez a kis válogatás messze nem térképezi fel a magyar filmtörténet nagyjait, még a kötelezőket sem igazán, viszont ez a három példa is tanúságát adja annak, hogy milyen változatosak magyar film remekei. Öröm persze a nemzetközi siker, de nekünk nem csak azért kell, hogy fontosak legyenek, mert ismerik őket a világ minden táján. Azért is fontosak, mert a történelmünk darabjait őrzik. Leginkább azért.
Sorozatunk következő számában ismét megismerhetünk néhány kötelezőt. Ezúttal viszont nem megyünk majd messzire, Közép-Európa kortárs filmjei közül fogunk válogatni.
Andrásfai Eszter
